- Cserkészpajtásaimmal ismét egy körben állunk, izgatottan várom a piff-puff játékot. A szokásos felvezető helyett egy legényről kezdenek beszélni. Néhányuk szeme felcsillan és tapsolnak párat, mások picit elpirulnak, valaki nemtetszését fejezi ki...
Elképzeléseim szerint így érzékelhettem életem első révészlegényét: Cserkészpajtásaimmal ismét egy körben állunk, izgatottan várom a piff-puff játékot. A szokásos felvezető helyett egy legényről kezdenek beszélni. Néhányuk szeme felcsillan és tapsolnak párat, mások picit elpirulnak, valaki nemtetszését fejezi ki. Rázendítenek egy kellemes hangzású nótára. Az őrstagommal felhúzott szemöldökkel nézünk egymásra. Mi ez? Meg kell puszilni egy FIÚT?? Miért ennyiszer? Miért csak fiúhoz mehetek oda? És egyáltalán mi az a révész?
Ha nem is így történt pontosan, arra tisztán emlékszem (és ezt az ŐV-m is megerősítette), hogy kiscserkészként nagyon kényelmetlennek éreztem ezt a játékot, nem akartam puszilkodni. Aztán egyszer csak azon kaptam magam, hogy megszoktam és izgatottan várom a tábortüzek előtti népi játékokat. Az aktuális crushomhoz természetesen nemigazán mertem odamenni, de próbáltam bevonzani, hogy engem válasszon. Egy frissebb élmény érdekében megkértem egy fiatalabb, kiskamasz cserkésztestvéremet, hogy ossza meg velem, ő hogyan éli meg ezt a játékot. Azt mondta, hogy még mindig kínosnak érzi, és nem szívesen játszik ilyet. Kissé meglepődtem ezen, mert megfigyelve őt a népi játékok alatt, ennek szinte semmilyen jelét nem vettem észre. Láttam rajta, hogy nincs túlontúl fellelkesülve, de ezt betudtam a korára jellemző nemtörődömségnek, amit több más aktivitás iránt szintén tanúsít. Ezzel ellentétben egy kortársam arról számolt be, hogy nem emlékszik olyan esetre, hogy kényelmetlennek érezte volna a puszilkodást. Emlékei szerint mindig nagyon energikus kislány volt és nem félt ezektől a helyzetektől.
Mi ez a folyamat? Hogyan jutunk el onnan, hogy rá kell minket venni legalább egy ölelésre, odáig, hogy indiánfutásban vágtatunk a kör közepén? A fentebb említett példák alapján nem nehéz megállapítanunk azt, hogy a szégyenlősség személyiségfüggő dolog. Más temperamentummal rendelkezünk mindnyájan, ezért nem csoda, hogy az ilyen környezeti ingerekre is másként reagálunk. Vérmérsékletünket a velünk született, biológiai tényezők mellett a környezeti hatások egyaránt befolyásolják. Nagy szerepe van ebben annak, hogy hogyan és milyen közegben, milyen körülmények között nevelkedtünk. Néhányan hamar kinövik a gyermekkori félénkséget, mások még sokáig visszahúzódóak maradnak, és akadnak olyanok is, akik nehezen nyílnak meg, de egy kis idő után ugyanolyan magabiztosak, mint a többiek. A szégyenlősség alapvetően nem hiba. A visszahúzódóbb, introvertált gyerekek is kiegyensúlyozottak tudnak lenni. Viszont vannak olyanok is, akik esetében ez a viselkedés valamilyen problémát tükröz. Ők inkább a háttérben maradnak, nem igazán bíznak a társaikban, nehezen nyílnak meg a külvilágnak. Kikerülni egy új közösségbe a megszokott biztonságos környezetből különösen megterhelő lehet akárki számára. Gondoljunk csak a fájdalmas elválásokra a szüleinktől a bölcsi, az ovi vagy általános iskola első évében. De ilyen például az is, ha első táborainkban vagy tanyázásainkon egy új csapattal találkozunk. Sok a számunkra ismeretlen arc, akiktől kicsit tartunk mielőtt még barátságot kötnénk velük. Nem meglepő, ha olyan helyzetekben, mint a puszilkodós népi játékok extra visszahúzódóak a gyerekek.
A kamaszkorba érve, ha már kisgyermek korunk óta cserkészkedünk, többségünk megszokhatta a népi játékokat. Ez még nem jelenti azt, hogy mindnyájunk élvezi is. Ez a korszak tele van harcokkal és félelmekkel. Sok szituációt kellemetlennek és nyomasztónak érzünk. Emellett a bennünk lévő megfelelési kényszer megakadályozhat minket abban, hogy kimutassuk nemtetszésünket. Ezért is fontos, hogy odafigyeljünk őrstagjaink lelki világára ebben a korszakban. Legyünk velük türelmesek. Teremtsünk nekik olyan biztonságos közeget, ahol bátran kimondhatják, ha valami kényelmetlen nekik, és hallgassuk őket figyelmesen. Ha megnyílnak, szívesen beszélnek problémáikról.
A gyermekek fejlődésének összes szakaszában csodákat tehetünk a pozitív visszajelzésekkel (persze ez nem azt jelenti, hogy mértéktelenül dicsérjük őket). Ezzel támogatjuk őket abban, hogy helyes énképet alakítsanak ki. Beszélgessünk velük arról, hogy hogyan érzik magukat a népi játékok közben; hogy mit szeretnek bennük és mit nem. Emeljük ki, hogy nincs probléma azzal, ha kényelmetlennek érzik a puszilkodós játékokat. Véleményem szerint nem szükséges rájuk erőszakolni a játékban való részvételt.