Mérték

Épp a talpa hosszát próbálta lemérni egy sárga mérőszalag segítségével, mikor Isro belépett a szobába. Ahogy meglátta cserkésztestvére furcsa testtartását, azonnal tudta, hogy az, szokásához híven, újabb kísérletezésbe fogott. Kérdésére, hogy min töri éppen a fejét, Breki hosszas beszámolóba kezdett arról, hogy az emberi test arányai mennyire érdekesek és lebilincselőek. Például a talpunk pontosan ugyanolyan hosszú, mint az alkarunk könyöktől csuklóig mérve. Az előbb éppen ezt próbálta bizonyítani. A következő fázisban pedig arra keresi majd a választ, hogy ha az ember letérdel, akkor valóban a magasságának negyedét veszíti-e el? 

– Később kipróbáljuk, Breki – szólt Isro. – Indulnunk kell Imre bához. Tudod, ma Akelával és a fiúkkal meglátogatjuk őt. 

– Jaj, persze! Már emlékszem. Megyek is! – kiáltotta Breki. Felhúzta és bekötötte cipőjét, majd pillanatokon belül indulásra készen ott termett Isro mellett.

Odakint a fiúk már várták őket. Úgy döntöttek, hogy kihasználják a szép, napsütéses időt, és gyalog indulnak el a falu széle felé, ahol egy régi, vályogból készült parasztház áll. Odaérve igazi terülj-terülj asztalkámmal és egy idős cserkésszel, Imre bácsival találkoztak. Szívélyesen behívta és leültette őket, kikötötte, hogy minden finomságot meg kell kóstolni, sőt, a tányérokat üressé kell varázsolni.  Közben persze huncutul mosolygott az orra alatt, hiszen tudta, hogy sem a fiúknak, sem Isrónak és Brekinek nem jelent kihívást a feladat. Akela régebben, egy csapatkarácsony alkalmával már mesélt Imre báról. Igazi hős volt a fiatal generáció szemében, hiszen abban az időben is kitartott a cserkészet mellett, mikor az tiltott dolognak számított, sőt, titokban bár, de őrsöt is vezetett. Az akkori gyerekeket kivitte az erdőbe, ahol rengeteg hasznos dolgot megtanított nekik. 

Imre bá, mikor már úgy látta, hogy elég sütemény és citromos tea került a fiatalok bendőjébe, hozzálátott, hogy legkedvesebb tevékenységének hódoljon. Odasétált a vitrinhez, elővett egy ütött-kopott, zöld albumot, leült a bársony karosszékébe, jobb lábát meglepő fürgeséggel keresztbe tette a balon, majd térdére fektette az albumot. Az ósdi kötés nyikorogva nyílt, a belseje pedig olyan megsárgult képeket rejtett, amelyek a fiúknak és a lányoknak régi kincseknek, izgalmas rejtélynek tűntek. Majd Imre bá nekilátott. Mesélt. Mindenről. Táborokról, amikor még nem volt önfelfújós derékalj, sem mínusz fokokat is kibíró hálózsák. Vagy vízálló bakancs. Arról, hogy milyen becsben tartották a szerszámaikat. Az első bicskája, amit tíz évesen kapott, még mindig jó szolgálatot tesz, de – itt Imre bá felemelte a mutatóujját – fontos, hogy megfelelően karban tartsuk, ha szükség van rá, élezzük, olajozzuk meg, és használat után mindig tisztítsuk le. A fiúk nagyokat bólogattak, de közben azért eszükbe jutott, hogy saját, piros nyelű, mindentudó bicskájuk milyen siralmas állapotban van a fiók mélyén. Gondolatban – mert egy kicsit szégyellték magukat miatta – mind a négyen úgy határoztak, hogy hazaérve nekilátnak, és rendbe szedik késeiket. 

Aztán Imre bá képeket mutatott. Sok-sok ismeretlen, ma már talán nem is élő arc nézett vissza rájuk. Térdzoknis alakok fülig érő mosollyal. De legjbban azok a fotók tetszettek a cserkészeknek, amelyeken táborhelyet, sátrakat, építményeket láttak. Sehol egy oldalra dőlő oszlop, vagy egy lazának tűnő kötés, de még két különböző méretű kerítés- vagy kapucölöpöt sem vettek észre. Pedig nagyon keresték.  Zsemle meg is kérdezte, hogy mivel mérték meg a fákat, milyen eszközt használtak. Erre Imre bá saját magára mutatott:

– Mi magunk voltunk az eszköz – mondta. – A testünk, ha egy kicsit megismerjük és odafigyelünk rá, nagyon sok dologban segítségünkre lehet, még a mérésben is.
Isro oldalra sandított, és látta, hogy Breki majd kiugrik a bőréből. Pont ez a téma foglalkoztatja most őt is. Nem csalódott, amikor cserkésztestvére megszólalt.

– Imre bá, képzelje, éppen ma reggel kezdtem hozzá egy hasonló dologhoz. Tudta, hogy a talpunk pontosan olyan hosszú, mint az alkarunk könyöktől csuklóig?
Az idős cserkész szeme felcsillant. Szerette, ha egy fiatal kíváncsi a világra, és nem restelli sem az időt, sem az energiát arra, hogy felfedezze. Elmondta Brekinek, hogy nem, erről sajnos még nem hallott, de sosem késő újat tanulni. Majd hozzátette, hogy ő főleg az arasz és a méter hosszúságát szokta saját magán mérni.  Az arasz körülbelül 10- 12 centiméter hosszú, amit a kinyújtott mutató- és hüvelykujj közötti távolságban lehet mérni. Ha pedig az oldalra kinyújtott jobb kezet az ujjak hegyétől visszafelé haladva a bal váll végéig nézzük, egy méternyi hosszúságot kapunk. Breki szorgosan jegyzetelte, amit hallott, és örült, hogy bővülhetett a tudománya. Imre bá lassan meséi, és egyben fényképalbuma végére ért. Ez utóbbit gondosan visszazárta a szekrénybe, és elégedetten nyugtázta, hogy az asztalra kitett finomságokból egy morzsa sem maradt. Akela megköszönte Imre bának a vendéglátást, valamint azt, hogy ennyi értékes és hasznos dolgot osztott meg velük. Búcsúzóul az idős cserkész mindenkivel kezet fogott, bal kézzel persze, Brekiék pedig elindultak hazafelé a naplementében.

Kövessétek Breki példáját! Az őrsin mérjétek meg ti is a talpatok és az alkarotok, a kis- és nagyaraszotok hosszát. Az eredményeket írjátok be a lenti táblázatba és őrizzétek meg, hogy jövőre, amikorra nőttetek egy nagyot, össze tudjátok hasonlítani az eredményeket. Új dolgokat tanulni nagyon izgalmas, kísérletezzetek bátran!