Egyszer volt, hol nem volt… Az irodalomterápiáról röviden

Van egy szöveg. Van, akinek tetszik, van akinek nem. Van, akit magával ragad a tartalma, és van, akiben új gondolatokat ébreszt. Valakiből indulatokat vált ki, valakiből önreflexiót. Valaki remegő kézzel kiírja egy papírra, és kiragasztja a hűtőre. Van, akinek érdektelen a tartalma, és egy kis idő után meg is feledkezik róla. 

Egy szöveg annyiféleképpen értelmezhető, ahányan olvassák. Ha olvasunk, összekapcsolódunk a saját belső világunkkal is. Legyen szó a kedvenc regényünkről, a saját naplónkról, az első vagy a sokadik verseskötetünkről. A háttérben mindig az érzelmek, érzések állnak, amit az adott szöveg kivált belőlünk. Az irodalomterápia ezt a kapcsolódást kutatja, és használja annak érdekében, hogy a szövegek és történetek által közelebb juthassunk saját tapasztalataink, gondolataink, érzelmeink megértéséhez. Tehát az irodalomterápia során nem egy irodalmi művet akarunk megérteni, nem verset akarunk elemezni, nem az író/költő gondolatát igyekszünk kitalálni, hanem a szöveg által kiváltott reakcióinkat, gondolatainkat szeretnénk jobban megismerni.

A nyáron részt vettem egy irodalomterápiás csoportfoglalkozáson. Az igazat megvallva, nem tudtam mire számítsak, hogyan készüljek az eseményre. Sejtettem, hogy szövegekkel fogunk foglalkozni, de nem tudtam, hogy milyen módon. Megtudtam, hogy az irodalomterápia egy konkrét mű vagy részlet kapcsán a csoportvezető irányításával zajló beszélgetés, a szöveghez fűzött megjegyzések pedig segítenek a csoporttagoknak pontosítani a mű által sugallt témához fűződő viszonyukat. Ez fontos felismerésekre vezethet saját magunk és mások megítélésében, és némiképp átírhatja a megkövült elképzeléseket. Nem gyógítás történik, ahogy a terápia szó sugallja, hanem inkább kísérés, támogatás. A foglalkozáson Jane Teller: Semmi című könyvét vettük alapul, ami már a múltban is egy meghatározó olvasmányélmény volt számomra. A könyv egy kamaszokból álló csoport drámáját írja le, akik próbálják megtalálni az élet értelmét. Nagyon ajánlom ezt a könyvet mindenkinek, mert amellett, hogy nagyon olvasmányos, rövid, velős történet, kiváló terápiás irodalom.  

Igaz, ahhoz, hogy valami terápiás irodalommá válhasson, nem elég maga a szöveg. Szükség van hozzá a befogadóra, az ő történetére, érzelem- és értelemvilágára, gondolataira, érzéseire. Szükség van még egy szakemberre, aki végigkíséri az illetőt a feldolgozási folyamaton, és a kettejük között kialakuló kapcsolatra, amelyben az egész történik. Ha a szöveget valaki elolvassa, akkor abban a képletben csak az olvasó van és a szöveg, de hiányzik a szakember és a terápiás kapcsolat. Félreértés ne essék, egy-egy szöveg magányos olvasása is segíthet élethelyzetek, érzelmek feldolgozásában, de az önmagában nem lesz irodalomterápia.

Az irodalomterápiában rendkívül fontos a megfelelő szöveg kiválasztása. A terapeutának ismernie kell az egyént, a csoportot, akivel együtt dolgozik. Ismernie kell az életszakaszt, problémakört, amely foglalkoztathatja az olvasót. Úgy gondolom, hogy a mi terapeutánk sem fogott mellé, amikor egy fiatalokból álló csoportnak a Semmit választotta kiindulóforrásnak. A foglalkozás után sok új gondolat indult el bennem, és sok régi folytatódott.

Csak biztatni tudok mindenkit, hogyha a közeletekben valamelyik könyvtárban, iskolában, művelődési házban irodalomterápiás foglalkozást tartanak, bátran csatlakozzatok. Egy kiváló lehetőség arra, hogy valamit tegyetek magatokért és a mentális egészségetekért. Akit bővebben érdekel az irodalomterápia, annak ajánlom Jakobovits Kitti: Irodalomterápia- a könyvespolcod pszichológusszemmel című könyvét.