- A kürti cserkészek, családtagok és barátok fejében hetek óta zakatol ez a név. Hol erősebben, hol gyengébben tör ránk az általa okozott érzés. Van, hogy mosolyt csal az arcunkra, van, hogy könnyet a szemünkbe. Csabi. Csabi. Csabi.
Tisztán él a fejemben az a szerda délután, amikor megtudtam, többé nem jön törzsire, nem fog mindenféle ingyen finomságokat beszerezni az akciókra, nem fogja már több sebemet bekötözni. Az jut ilyenkor az eszembe, milyen könnyelműen vesszük a boldog napokat, és végül átértékelődik bennem a boldogság jelentése. Hiszen milyen örömteli a tudat, hogy vannak barátaim, van családom, egészségesek vagyunk és nevetünk a vicceken. Rájövök, hogy a boldogsághoz nem kell tűzijáték vagy konfettieső, elég csak én, Te, Ő. Aztán történik valami felfoghatatlan, és Ő már nincs, és csak nézek ki a fejemből, megáll félúton a vizes pohár, az összes belső szervem mintha a derekamnál landolna, bennakad a levegő és óráknak tűnő percek után szinte fel sem fogva elsuttogom először: Csabi.
Miért? Nevével egybefonódva dübörög a kérdés, vajon miért tette. Lassan eljutnak tudatomig a részletek, a hol, hogyan, mikor, és bár rettegek ezektől a válaszoktól, mindet tudni akarom. Meg akarom érteni. És amíg el nem érünk a „miért”-ig, addig iszonyúan fájdalmas és egyben önző gondolatok keringenek bennem. Vajon tudtam-e volna tenni ellene, kérdeztem-e eleget, érdeklődtem-e, hogy jól van, fáj-e még a lába, lesz-e még műtétje, vagy csak egyszerűen kérdeztem-e arról, milyen napja volt? Próbálom magamban felidézni az utolsó találkozásunk élményét, mit mondtam neki utoljára, mosolyogtam-e rá, kedves voltam-e vele. Eszembe jut, vajon félt-e, mondott-e imát, merre járt utoljára. Bizonytalan és fájdalmas órák ezek, mikor tépelődünk a múlton, gondolkodunk, hogyan figyelhettünk volna oda jobban. Végül elérkezünk a miértig.
Csabi egy kivételes személyiség volt, hatalmas szívvel és még nagyobb lelkesedéssel. A hivatása volt a mindene. Mindig csodáltam, mennyire motivált, hogy felcsillan a szeme, amint az egészségügyről, betegségekről, műtétekről van szó. Már-már fanatikusan rajongott a szakmájáért. Nyáron csúnya kullancs-csípésem volt a táborunkban, velem jött a kórházba. Mosolyogva néztem, hogyan fedezi fel az épületet, mennyire értő szemekkel néz minden egyes műszerre, hogyan hasonlítgatja a kórházat az általa látottakhoz. Ahogy kezébe veszi a receptet, átnézi, és elmondja mi mire való. Ahogy elmagyarázza, valójában miről is beszél nekem az ápoló. Irigyeltem, hogy ennyire hozzáértő tud lenni, vágytam arra, hogy én is ilyen szorgalmas, ilyen ügyes legyek a saját szakmámban.
Ő belenőtt az egészségügybe. Kiskora óta egy betegséggel élt együtt, amely miatt nagyon sokat volt kórházban. Édesanyja is az egészségügyben dolgozik, tehát sosem volt ismeretlen számára ez a terület. Céltudatosan járta végig a szakmájához vezető utat, elvégezte az iskoláit, képzéseken vett részt, sőt, már tanulmányai alatt belekezdett abba, hogy tudását tovább adja. Többek között fiatal anyukáknak tartott elsősegélynyújtó előadásokat, eltűnt személyeket keresett egyenruhában az erdőt járva, a Vöröskereszt járási és helyi szervezeteiben dolgozott – az utóbbinak az elnöke is volt –, aktívan részt vett az SZMCS EÜ-teamjének munkájában. És persze a csapatunkban is ő intézte az olyan egészségügyi dolgokat, mint például a táborokhoz való gyógyszerbeszerzés, amit annyira tudott élvezni, hogy néha még túlzásokba is esett („Csabi, nyugi, műteni nem fogunk az erdőben”). Jobbá akarta tenni az egészségügyet, segíteni akart, hiszen ő is megtapasztalta, milyen sokat jelent néhány kedves szó egy sivár kórházi szoba ágyán fekve.
Otthon csak úgy emlegettük: az EÜ-man. Nem csak a szakmája miatt kapta ezt a megnevezést, hanem mert vezetőként a gyerekek szemében tényleg egy szuperhős volt, mindenki példaképe. Már csukott szemmel szedegette ki belőlünk a kullancsokat, sebeket kötözött, kórházba rohant, vigyázott ránk. Egy őrangyal volt, piszok jó humorral.
Betegsége lassan kezdett túlnőni rajta. Csak utólag tudtuk meg, mennyire fájt neki, mennyi új képződmény jött, milyen következő betegség alakult ki. Nem mondta senkinek, csak tűrte csendben, amíg tűrhette, és végül úgy döntött, nem várja ki. Nem hagyja, hogy a szerettei végignézzék azt, ami történik vele. Végigjárt minden lehetőséget, amit csak lehetett és emellett döntött. Iszonyú döntés, amihez el sem tudom képzelni, mennyi erő kellett. Úgy érezhetjük, nem volt beleszólásunk, de tudat alatt sosem békélünk meg vele. Bennünk van, hogy ha jobban odafigyelünk, ha többet kérdezzük, ha jobban szeretjük... És persze nem békélek meg vele soha, mert nem tudom elhessegetni a gondolatot, bármennyire is szerettem őt, hogy NEM ez a jó döntés. Sosem ez a jó döntés! És most mégis itt vagyunk. Elfogadom és tiszteletben tartom. Mert nem jártam meg azt az utat, amit Ő, és nem az én jogom ítélkezni felette.
Viszont – akarata ellenére – feladatot hagyott itt számunkra. A legnagyobbat, amit csak ember el tud képzelni: itt hagyta nekünk a szeretés feladatát.
Szeressünk! Azt, aki boldog, azt, aki szomorú, aki egészséges, aki beteg, aki magas, aki alacsony, aki barát, aki ellenség. Mert még ha Ő nem is akarta, hogy segítsünk neki, nekünk most meg kell próbálnunk segíteni azokon, akik itt maradtak velünk. Nem tudhatod, kinek van rá szüksége. Tegyünk meg mindent azért, hogy a szeretteink boldogok legyenek! Keressük őket akkor is, ha több száz kilométerre vannak tőlünk, adjuk időnket, szeretetünket, hiszen nincs is több, amit adhatnánk egymásnak. Figyeljünk oda, kérdezzünk és hallgassunk, legyünk ott – egymásnak, egymásért.
Csabi. Egy rendkívüli emberrel lett szegényebb a szövetségünk, a csapatunk, a törzsünk, az egykori Csuka őrs és a Jávorszarvas őrs. Örülünk, hogy köztünk, velünk boldog voltál. Ígérem, hogy nem felejtjük el a jó sztorikat, az őrült fotóidat, és mosolyogva emlékszünk majd többek között a végeláthatatlan étvágyadra is. És azt is megígérem, hogy igyekszem majd megsimogatni minden cicát, ami az utamba tér, mert Te is ezt tennéd. Hálás vagyok, amiért óvtál, és mindig meggyógyítottál bennünket. Kérlek, vigyázz ránk odafentről is.
Ádámka Csaba emlékére
1998. 2. 16. - 2020.1. 29.
Ha úgy érzed, hogy szükséged van rá, kérj segítséget! Persze, sokunkban vannak olyan gondolatok, hogy nem akarjuk terhelni a szeretteinket a saját bajainkkal, de erre is van megoldás! Ha szeretnél beszélgetni egy hozzáértő segítővel – akár névtelenül –, az alábbi ingyenes telefonszámok közül bármelyiket felhívhatod!
Nincs lehetetlen!
Szlovákiában:
IPčko - https://ipcko.sk/, 0907 404 291 - e-mail vagy chat beszélgetés
Dobrá Linka - https://dobralinka.sk/ - e-mail, chat, vagy videóbeszélgetés
Magyarországon:
Bizalom Lelki Elsősegély Telefonszolgálat - http://www.sos505.hu, 06 (80) 505-505
Fiatalok Anonim Lelkisegély Szolgálata - http://empatia.uw.hu, 06 (80) 505-005