Három völgy, két hágó, egy éjszaka a hegyen

Mint minden nyáron, idén is sokadszorra a Magas-Tátrában töltöttünk jó pár napot. Minden alkalommal úgy építjük fel a  programot, hogy legyen egy fő túrázás, valamint felkészítő és levezető túra is.  A idei fő túránk, mint ahogy a cikk címe is utal rá, nem egy rövid sétagalopp volt. Kétnaposra terveztük egy fennalvással a hegyen. 

Mint már több alkalommal is, mikor magas-tátrai túrára indultunk, kiinduló pontunk az Ótátrafüredi vasútállomás. Innen vágtunk neki az aznapi távnak a zöld jelzésen egészen Tarajkáig (Hrebienok1285 m). Ez egy egész vállalható emelkedésű, félig aszfaltos szakasz. Innen aztán a piros jelzésen vitt az utunk egészen a Zamkovszky-menedékházig (Zamkovská chata 1475 m), miközben átkeltünk a Nagy-Tar-patakon és megcsodálhattuk a rajta kialakul vízeséseket. A piros jelzés lényegében a Magas-Tátrán végigfutó magisztrála, ami kelet–nyugat irányban szeli át a hegységet. 

Egy hűsítő kofola után folytattuk utunkat, most már a zöld jelzésen a Kis-Tarpataki-völgyben a Téry-menedékház (2015 m) irányába. Itt már sziklásabbá vált a terep, és a ház felé közeledve még egy jó meredek szerpentinen is át kellett magunkat küzdeni. A jutalom nem maradt el. Finom gőzölgő kapusztnyica és jéghideg kofola, mert ugye az energia és a folyadék kell. Miután kigyönyörködtük magunkat a tájban és a tavakban, indultunk is tovább a sárga jelzésen az Öt-tavi-katlanon keresztül napunk csúcspontja felé. Már messziről is lélegzetelállító látványt nyújtott, de egyre közelebb érve tátva maradt a szánk. Tiszteletet parancsolóan meredt ránk a Vörös-torony, ami mellett a Vörös-torony-hágón (Priečne sedlo 2341 m) vágtuk át magunkat a túloldalra, vagyis a Nagy-Tarpataki-völgybe. 

Itt már szó szerint másztuk a hegyet, de nagyon tetszett mindannyiunknak. Átgondoltan, minden lépésünket kiszámítva haladtunk felfelé. Több helyen láncokkal voltunk biztosítva a terepen, a biztonságosabb haladás érdekében. Felérve a látvány magáért beszélt. Fent álltunk két világ között. Egyszerre láttuk a két völgyet, a két patakot, a két menedékházat. 

Sok bámészkodásra aztán nem volt időnk, mert a Hosszútavi-menedékházban (Zbojnícka chata 1960 m) már várt  ránk a jól megérdemelt vacsora. Este jóllakottan aztán kisétáltunk a teraszra. Régen láttam annyi csillagot, mert a fényszennyeződés minimális ilyen helyen. Láttuk ezt úgy, hogy közben telihold volt és nagyon sok csillagot elhalványított a fénye. Csodálatos volt látni a holdfényben az égig törő hatalmas kőtarajakat a völgy mindkét oldalán. Miután a szemeink is jóllaktak, teltház lévén az étkezőben vagy huszadmagunkkal hernyó módjára bábozódtunk be a földön a hálózsákjainkba hullafáradtan, hogy másnap kipihenve, újult erővel vágjunk neki a következő hágónak. 

Reggel hétre már kibújt a sok pillangó a bábból, az asztalokat visszaraktuk, és éhesen tömtük magunkba a virslit rántottával meg a forró teát. Mire indultunk, gyanúsan gomolygott fel a köd a völgyből és a hegyek ormain is vészjósló viharfelhők jelentek meg. A civilizált ember ilyenkor bajban van, mert internet híján nem tud radarképet vagy előrejelzést nézni, de még szerencse, hogy a menedékház személyzetének van. Megmenekültünk. Megtudtuk tehát, hogy felhő ide vagy oda, délután egy óra körülre jeleznek esőt. Számításaink szerint mi ekkor már csak egy órányira leszünk a tátraszéplaki (Tatranská Polianka) vasútállomástól. Bizakodva elindultunk tehát a kék jelzésen a Lengyel-nyereg (Poľský hrebeň 2150 m) felé, ahol le tudunk térni a Kis-Viszoka (2429 m) csúcsot meghódítani. Mivel elég elhagyatott tájon kalandoztunk, elég sok zergével találkoztunk miközben reggelijüket fogyasztották. El sem sétáltak nagyon messzire mikor megláttak, mert biztosak voltak benne, hogy mire mi elindulnánk feléjük, ők párat szökellve már árkon-bokron túl lennének. Hát maradtak, és maradt a köd is. 

E völgyből a Rovátkán (Prielom 2290 m) keresztül vezetett ki utunk, amit egy meredek törmelékes úton közelítettünk meg. Felérve aztán csak pislogtunk. Lefelé egy láncokkal biztosított meredek hasadékokkal tarkított járat vezetett le, csapatunk női tagja nem kis örömére. Itt aztán újra minden tapasztalatunkat elő kellett varázsolni. A nyirkos sziklák csúsztak, a láncok csúsztak, mi csúsztunk, szóval minden összhangban volt. Miután túljutottunk a nehezén, sziklás, törmelékes terepen, értük el az elágazást, ahol újból a zöld jelzésre tértünk, amit a törmelékes terepen kialakított hatalmas falépcsős szerkezeten vezetett fel a Lengyel-nyeregig. Itt aztán gyors mérlegelés után úgy döntöttünk, hogy az elég vészjósló fellegek miatt inkább halasszuk jövőre a csúcstámadást, és inkább elindulunk lefelé. 

Mint később kiderült, nem is döntöttünk rosszul, mert a lefelé vezető út egy része itt is láncos volt, sőt már volt szembeforgalom is. Nem is akármilyen. Zöldnyakkendős. Először csak egy ismerős szempárt pillantottam meg zöld nyakkendővel a nyakában. Jé, Radi Barbi! Aztán már jött is szembe a többi észak-komáromi cserkésztestvér. Örültünk egymásnak, váltottunk pár szót, de aztán mindenki sietett tovább úticélja felé. Fénykép nem készült, de az emlékek a fejünk mindig elevenen fognak élni.A nagy találkozás után egy hosszú lefelemenet várt ránk tovább a zöldön a Sziléziai-ház (1676 m) nevű hegyi szállóig. Közben elhaladtunk még a Felkai-vízesés és a Felkai-tó mellett is. Mivel már délután egy óra felé járt az idő, behabzsoltuk az aznapi kapusztnyicánkat és teli bendővel, komótosan elindultunk most már a végcélunk a tátraszéplaki vasútállomás felé a Felkai-völgyben. 

Gondolná az ember, hogy a teli gyomor lefelé húzza a turistát a hegyről, de nem. Épp ellenkezőleg, az ebéd utáni kajakóma miatt belassultak lépteink, de minket ez már nem zavart. Célegyenesben voltunk, és nemsokára el is értük a vasútállomás. A vonatra felszállva fáradtan huppantunk bele az ülésbe, és a Kis-Viszokára gondoltunk. Nem menekülsz testvér, jövőre visszatérünk! 

1. nap

táv: 14,6 km

fel: 1607 m

le:    642 m

2. nap

táv: 11,3 km

fel:   435 m

le:  1400 m