- Sokszor esünk bele abba a hibába, hogy azt gondoljuk, a gyermeket irányítani kell minden percben, mert mi tudjuk, mi a jó neki. (De miért? Azért, mert azt mondtam.)
Abban egyetérthetünk, hogy mindannyiunknak – szülőknek, vezetőknek egyaránt – az a legfontosabb, hogy a gyermek testileg, lelkileg egészséges legyen, a testi egészséghez pedig elengedhetetlennek tűnik a helyes táplálkozás. De mi van akkor, ha a gyermek hajthatatlan, és akkor sem eszik, ha a földkerekség összes csillagát lehozzuk neki, és repítjük felé a kanál-repülőn? És miért tömünk belé csak azért is még egy falatot, ha már jóllakott?
Nem is gondolnánk, mennyi jelenkori étkezési szokásunk függ attól, hogy kiskorunkban hogyan, miként ettünk/etettek. A „csak még egy utolsó falat”-tól kezdve az „addig nem állsz fel az asztaltól, amíg üres nem lesz a tányérod”-ig nagyon sok technikát ismerünk, amivel evésre bírjuk még a gyereket, de vajon szükség van-e erre?
Vajon az a néhány plusz kanál tényleg olyan nagy mértékben befolyásolja a gyermek fejlődését? Vagy egyszerűen csak az egónkat akarjuk növelni tudat alatt, hogy bizony üres lett a tányérja, ezért jó vagyok?
Ezzel szinte bekódoljuk a gyermekekbe azt, hogy igenis jó, ha még eszek azután is, hogy jóllaktam, hiszen ezzel a felnőttnek örömet szerzek, megdícsér és büszke rám. Nyilván ebbe nőttünk bele. Generációs tulajdonság az, hogy együnk meg mindent, amit elénk tettek, hiszen gondoljunk csak nagymamáinkra. Ugye, hogy nehezen úszod meg a második rántott húst? És a legtöbb esetben azért csak beadjuk a derekunkat, pedig már a levessel jól laktunk. Már csak az kéne, hogy vérig sértsük a nagyit!
A kutatások szerint az elhízást, súlyproblémákat kockáztatjuk azzal, ha nem engedjük meg a gyerekeknek, hogy annyit egyenek, amennyi jól esik nekik. Ha a gyermek jó evő, bíznunk kell abban, hogy tudja, mennyi elég neki. Hagynunk kell, hogy kapcsolatot alakítson ki a saját testével, érzékelje a jeleket, és hallgasson is rájuk. Ne büntessük azért, ha nem eszi meg az ételt, és ne jutalmazzuk azért, ha megeszi azt. Ha mindig mi mondjuk meg a gyermeknek azt, hogy mikor éhes, könnyen elveszítheti a képességét, hogy hallgasson a teste jelzéseire. Azzal pedig, szépen kérlek Titeket, egyáltalán ne fenyegetőzzünk, hogy “muszáj mindent megenned, mert nincs pöcegödör”. Tapasztalatból mondom, hogy iszonyú, traumatikus érzés ez egy olyan gyereknek, aki már jól lakott, vagy épp nincs étvágya.
Érdemes itt megemlíteni azt is, hogy bizony a vigaszevésre is nagyon könnyen rá tudjuk szoktatni ezzel a gyermeket. Ha eltörte a játékát, veszített egy versenyen, rossz jegyet kapott, már rohanunk is, előkapjuk az édességes dobozt, megölelgetjük, és egy nyalókával fejezzük ki iránta érzett együttérzésünket, igyekszünk minél hamarabb elterelni figyelmét a rossz érzésről. Aztán felnő, szakít a párjával, elrontja a vizsgáját, hazamegy, beül a TV elé, és kibont egy csokit. Ugye, hogy mennyi minden múlik azon, milyen szokást építünk be a gyermek életébe még kiskorában? Nem szabad összekevernünk az étkezést az érzelmekkel.
Elérkeztünk a nehezebb kérdéshez: mit tegyünk akkor, ha a gyermek meg sem kóstolja az ételt? Mondhatjuk ezt akár normális jelenségnek is, hiszen az új ételféleségekkel szembeni bizalmatlanság evolúciós örökségből fakad.
Ha bármit megkóstolnánk, ami körülöttünk van, hatalmas veszélynek tennénk ki magunkat, hiszen rengeteg mérgező anyag vesz minket körül. A gyermek ösztönösen fél egy új ételtől, míg egy számára megbízható felnőtt meg nem győzi arról, hogy ártalmatlan.
Ha nem eszik a gyerek, akkor mi a fentiekben leírt módon általában mindent megteszünk azért, hogy márpedig igenis egyen. Egy táborban, tanyázáson különösen fontos az, hogy elég táplálékot vigyünk be a szervezetünkbe, hiszen rengeteg energiára van szükségünk. De mi van akkor, ha ez a gyerek nem csak nem kéri, de nem is tudja megenni azt, amit kínálunk? Hogy kicsit jobban bele tudjam ásni magam ebbe a problémába, megkérdeztem egy olyan ember tapasztalatait, aki érintett ebben a témában. Tombol a vírus, maradjunk otthon, épp ezért csak a mellettem lévő ágyig mentem, nehogy megbetegedjek. Meg azért is, mert ez az ember nem más, mint a húgom.
- Először is kezdjük azzal, mi az, amit nem eszel?
A levesben megfőtt zöldségeket megeszem, ha kell, illetve a rántott karfiolt és a krumplit. Nyersen semmit, esetleg a borsót.
Gyümölcsökből szinte semmit. Kiskoromban néha ettem epret sok porcukorral, és eszek olykor cseresznyét, bár azt is sokszor bátortalanul, küzdelem árán. Ettem már, tudom, hogy finom íze van, de ha ott állok a cseresznyefa előtt, akkor érzem a torkomban azt a fura érzést, hogy nem akarom megenni. Aztán vagy legyőzöm ezt az érzést, vagy inkább nem eszek. - Miért?
Azért, mert elviselhetetlennek találom, ahogy kinéznek, ahogy összevágják őket. Nem bírom nézni, ahogy készítik, elviselhetetlen az illatuk is. - Hogy alakult ki, milyen első emlékeid vannak?
Szüleim szerint egyik pillanatról a másikra nem fogadtam el a zöldséget és a gyümölcsöt. Nyolc hónapos korom óta nem eszem meg őket, tehát ez nem volt tudatos döntés.
Édesanyám eleinte próbálkozott. Emlékszem, egyszer paprikás kenyeret akart velem megetetni, sírtam, aztán kidobtam a paprikát, mikor nem látta. Mamánál is volt valamilyen zöldség befőttben, megettem, aztán rosszul lettem, és öklendezni kezdtem. Erre az volt a reakció, hogy ne szimuláljak. Anyukám óvodás koromban még próbálkozott, eleinte erőszakosabban, mert aggódott értem. Aztán leállt vele. Annyiban maradtunk, hogy minden nap meg kellett ennem egy almát. Megettem, bár azóta sem eszem. Nem vonz, nem hiányzik. Talán iskolás koromban adta fel anyu ezt az egészet, de persze azért még mindig próbálkozik. - Hogyan élted ezt meg tanyázáson, cserkésztáborban?
Nagyon sokat vitáztak velem, megkeserítettem az őrsvezetőim életét. Azt hitték, hogy ezzel csak feltűnősködni akarok. Mikor már elvesztették a türelmüket, megesett, hogy szinte lenyomták a torkomon az ételt, én meg sírtam közben. Kicsi voltam, az ő felelősségük volt, hogy ügyeljenek az étkezésemre.
Tanyázáson volt olyan eset is, hogy már csak azért se ettem semmit. Annyira nyomták belém, zavart, hogy mindenki rám figyelt, az összes vezető azzal törődött, hogy nem eszem. Már azért se tudtam megenni az ételt, mert frusztrálva éreztem magam a környezetemtől. - Mit tettél, ha már nagyon éhes lettél?
Természetesen nem hagytak éhen, adtak mindig kenyeret, de az esetek többségében azt is csak nagy viták után. Viszont a mai napig nem uzsonnázom és nem tízóraizom a táborokban, mert kellemetlen odamenni, és külön kaját kérni. Sokszor kapok – nem szándékosan – megvető tekinteteket. - Hogyan oldotta meg ezt a cserkészcsapat, kaptál segítséget?
Egy idő után rájöttek, nem miattuk nem eszem, nem rajtuk múlik. Segítőkészebbek lettek az emberek, odafigyeltek, rám bízták, hogy mit eszem, illetve néha ajánlottak alternatívákat. Például, ha spagetti van, készítenek nekem kakaót a húsos szósz helyett. Vagy egyszerűen kenhetek magamnak vajas kenyeret. Viszont ezt sosem a táborlakók előtt teszem, mindig behúzódom ilyenkor a konyhasátorba.
Őrsvezetőként elég nehéz dolgom van, ha a gyerekeket nekem kell biztatni, hogy egyenek meg olyan dolgokat is, amire én képtelen vagyok. Hitelesen elő kell adnom, hogy a paradicsom nagyon finom és egészséges, tessék szépen megenni. Én meg oda se bírok nézni. - Van-e bármi gyermekkori traumád ebből kifolyólag?
Olyan nagyon érzékelhető traumám nincs. Bár a mai napig nem tudok zöldséget és gyümölcsöt enni, a torkomban néha csomó alakul ki, amikor valaki megkínál ilyennel, és vissza kell utasítanom. Mondjuk talán ez kicsit traumatikus érzés. Viszont megtanultam kezelni a dolgot, és azon kívül, hogy furán néznek néha, nincs hatása rám. Most már megtanultam azt is, hogy az adott ételből ki tudom szedni azt, amit én megeszek. 20 éves vagyok, ez már a saját felelősségem. Bár tudatosan nem pótlom ezeket a vitaminokat, de valahogy csak bekerülnek a szervezetembe, mert nem vagyok betegesebb, mint bárki más. Az viszont sokszor rosszul esik, hogy tudom, az anyukám, vagy a GH-sok egész nap főznek, dolgoznak, és én sokszor képtelen vagyok megkóstolni. - Szerinted hogyan kellene kezelni ezt a cserkészéletben?
Először mindenképp a szülővel kell beszélni, megtudakolni, hogy otthon is vannak-e ilyen problémái a gyermeknek. Mert ugye, az is lehet, hogy a gyerek csak találgat, de szerintem akkor sem kellene belé nyomni azt, amit nem akar. Ha a tanyán a hatodik napja ugyanazt a vajas kenyeret eszi, legyen. Vagy megunja, vagy nem. Kibírja, de ne hagyjuk éhezni a gyereket. Azt is fontosnak tartom, hogy az őrsvezetőn keresztül oldja meg ezt a gyermek, ne a konyhán hirdesse, hogy ő bizony ezt nem eszi meg. Pláne ne az egész tábor előtt. Úgy ahogy én is teszem, feltűnés nélkül vonuljon félre, ne a többi táborozó előtt egyen. Mert van olyan, hogy egy nem annyira népszerű ételt főznek, amit sok gyermek inkább nem eszik meg, ha van más lehetőség. A mi esetünkben az a különbség, hogy mi nem csak nem akarjuk, de nem is tudjuk megenni. Ezért jó, ha félrevonulunk, és nem nyilvánosan esszük meg a pótkajánkat.
Úgy gondolom, a húgom esete nagyon szép példa arra, hogy a gyerekek nem mindig csak ok nélkül nyavalyognak, ha nem kérik az ételt. Lehet, hogy ez a ritkább eset, de nincs mit tenni, van ilyen is. Nagyon fontos odafigyelnünk arra, hogy mit és mennyit eszik a gyerek, főleg amíg a mi felelősségünk alatt áll. Természetesen mindent meg kell tennünk azért, hogy a gyerek ne éhezzen, de oda kell figyelnünk arra is, hogy ezt hogyan tesszük.
Mindenképpen konzultáljatok a szülővel, mielőtt elkezdenétek lenyomni az ételt a gyerek torkán. (Ez csak költői túlzás, kérlek el se kezdjétek!) Így derül ki a legkönnyebben, hogy valaki csak válogatós, vagy valóban nem képes megenni az ételt. Bármilyen is az a gyerek, sose folyamodjatok erőszakos módszerekhez, ne büntessétek őt azért, mert nem eszik. Nem a ti feladatotok, hogy csodát tegyetek. Legyetek nyitottak, kínáljátok – akár többször is –, de értsétek meg azt is, ha nem rajtatok múlik. Ne erőltessétek, ha nem megy, és ne csináljatok belőle témát.
Figyeljünk oda a gyerekeinkre, lépjünk túl az „azért edd meg, mert én azt mondtam” felfogáson, és keressünk alternatívákat. Sokan hálásak lesznek érte!
Köszönet az őszinte szavakért Sütő Annának!
Forrás:
SZŐDY JUDIT: Csak még egy falatot? Kérdések az óvodai ebédlőasztal körül
nlc.hu
cukimamik.hu