- Tekintettel a jelenlegi járványügyi helyzetre, szerencsésnek érzem magam, hogy mégis eljuthattam külföldre. Bár munkaügyben, de minden adandó alkalmat kihasználok arra, hogy megismerjem a környezetem szépségeit, és hogy minél több időt töltsek a természetben. Mikor ezt a cikket olvassátok még mindig Finnországban tartózkodom.
Hétvégenként gyakran ellátogatok a közeli központi parknak nevezett erdőbe, amit nagyon sok turista és bicikliút hálóz be. Ilyentájt a főváros környékén már eléggé felmelegedik a levegő, a hó is elolvad és kizöldül a természet.
Túrám első részét még a külvárosban bandukolva tettem meg, míg el nem értem a Vantaa-folyót, ami lehet, hogy a mellette elterülő városról kapta a nevét, de lehet a város kapta a folyóról. Maradjunk annyiban, hogy a „tyúk vagy a tojás” kérdés sem dőlt még el. A folyó hídján átkelve egy kis vendégházat és állatsimogatót elhagyva végre elmaradtak az épületek is. A partról próbáltam megfigyelni, hogy van-e hal a folyóban, de olyan erős volt a sodrása, és zúgókkal is volt tarkítva, hogy később ezt a gondolatot elengedtem.
Nem messze egy információs táblát pillantottam meg, amin az állt, hogy régen egy vízimalom működött a folyó mellett. El is kezdtem keresgélni valami kézzelfogható nyomát, de aztán rá kellett jönnöm, hogy épp rajta állok. A hatalmas malomkő a földbe süllyesztve adta tudtára az arra járóknak, hogy régebben hogyan is fogták munkára a folyó vizét.
Aztán jobbra fordulva elhagytam a partot, és pár száz méterrel később elértem az erdőt. Hatalmas nyír- és fenyőfák váltották egymást, ezzel érdekes színkavalkádot biztosítva az erdőnek. Ahogy az aszfaltozott bicikliútról letértem a turistaútra, sokkal jobban éreztem magam, mert a lábam alatt puha, már félig lebomlott tűlevélből álló tőzeges talajt éreztem. Mintha tejszínhabon járnék. Magával ragadó volt látni, ahogy a napsugarak be-beszűrődnek a már mohával benőtt korhadt fatörzsekre. Mivel erdőgazdálkodás itt ezen a részen nem működik, a kidőlt fákat nem termeli ki senki az erdőből, hanem beindul az újrafelhasználás és az erdő visszaveszi a körforgásba a már nem élő fákat. Rovarok, gombák és kisebb növények bontják le a földön heverő fatörzseket.
Mivel Finnország egy nagy gránitlemezen fekszik, amit hol vékonyabb, hol vastagabb réteg termőtalaj borít, az elolvadt hó nem tud nagyon hova elszivárogni. Az így felgyülemlett víz keveredik a tőzeges talajjal és így sok helyen tőzeglápok alakulnak ki. Ezért a finnek ötletesen fa pallókat raknak le a turistautak helyére, hogy megkönnyítsék a közlekedést.
Én is ezeken a jobbra-balra tekergő fából készült turistautakon sétáltam keresztül a rengetegen. Útközben sok érdekességgel találkoztam. Sok félig kidőlt fa, ami a megmaradt gyökereivel még kapaszkodott a talajba, és táplálta magát. Néhol hatalmas magányos sziklákat lehetett látni csak úgy eldobva az erdő mélyén. Madarakon kívül láttunk még pár fürge pici mókust is, akik akrobatákat meghazudtoló könnyedséggel és gyorsasággal közlekedtek a fák ágain.
Szólnom kell még a fenyőerdők elmaradhatatlan építményeiről is. A hangyabolyok, mint apró nyüzsgő metropoliszok adták tudtára az arra haladónak, hogy itt is beköszöntött a tavasz. Ezer és ezer apró hangyamunkás újította és szépítgette a pár hónapig téli álmot alvó kúp alakú erődítményt. Az egyik vízerecske mellől aztán furcsa zajra lettem figyelmes. Túramotorok az erdőben? Nem értettem. Lepillantva a vízre aztán láttam, hogy rengeteg béka úszkál a vízben több ezer békapete körül. El is neveztem gyorsan ebihalkeltetőnek.
Kiérve az erdőből aztán végre megpillantottam a napon fénypontját, egy gyönyörű türkiz színű tavacskát, ahol nyáron homokos part, átöltöző kabinok és hátrébb csodálatos zöld füves rész várta a fürdeni vágyókat. Meglepetésemre nem voltam egyedül a fura ötletemmel, mert mire leértem a fából készült stégre, páran már úszkáltak a kristálytiszta vízben. Na de nekem sem kellett több, belevetettem magam a habokba és úsztam vagy kétszáz métert, és boldogan másztam ki a stégre, hogy napozzak egy jót. Ahogy a helyiektől megtudtam, a víz kellemes 4 fokos volt. E felfrissülés után aztán indultam is vissza szállásra. Közben meg kellett állapítanom, hogy a jeges fürdés után 8 km séta a legjobb dolog, amit tehet az ember, mert perceken belül minden porcikámban beindult a vérkeringés, és „üzemi hőmérsékletre” melegedett.
GALÉRIA
-
11
