2020. november 29.
- Úgy hatéves lehetek, amikor nagy meleg papucsban, kantáros kordbársony nadrágomban a fenyőfa alá fekszem, és csodálom fényeit, keresem a kedvenc gömbjeimet – alulról, mert úgy minden más.
A szobát parfümként teríti be a lucfenyő szinte tapinthatóan enyves illata, én pedig extázisban meredek felfelé az ágakon keresztül szemlélve a megváltozott szobát. Karácsony van. Megszületett Jézus – ünnepeljük, bár a rítus igazi mondanivalójából leginkább azt értem: kapok ajándékot. Nem akármilyet. Nem olyat, mint születésnapomkor, mert a naptárt nem ismerem, arra nem tudok készülni, erre hetek óta készülök. Reggelente kikukucskálok az ajtómon, ahonnan rálátok arra a pontra, ahol a karácsonyfa állni szokott. Várom a havazást, szeretek nagy kabátban angyalkát rajzolni a hóba, és levelet is írok a Jézuskának, amit komolyan, de tényleg (!) elvisznek az ablakból az angyalok. Irigylem magam hatévesen. Édes, fahéjas illatú csodaként élem meg a karácsonyokat.
A karácsonyi rítust a mi családi szokásaink még intenzívebbé teszik, nálunk minden mozdulat súlyos Szentestekor, minden tárgynak helye van, és csak felnőttként jövök rá, mennyire erősen kötődöm ehhez az egészhez. Harmincévesen is befekszem a karácsonyfa alá, szószerint térdethajtva hagyományaink előtt, amelyek kiindulási pontot és hazatérést adnak nekem. A megismételt mozdulatok, cselekedetek először szokássá, aurával felruházva rítussá válnak. Nemcsak a kereszténységben vagy bármely más vallásban, hanem a saját hétköznapi életünkben is jelentős változásokat okozhatnak. A tavaszi karanténhelyzet mindenkinek adhatott egy kis plusz időt, vagy más típusú időt saját magára. Én sportoltam, főztem, de mire eljött az ősz újból, naplót kezdtem írni, amikor 15 percre csak magammal, az érzéseimmel, aznapi gondolataimmal foglalkozom. Azóta ez a lefekvési „ceremóniám” része.
Szétaprózódott napjaimban, amelyek EU-s művészeti projektek kitalálásával, workshopok szervezésével, bevásárlással, kutyasétáltatással, főzéssel, zenekari próbával, IKEA-zással – és még sorolhatnám – telnek, hihetetlen fontos lett, hogy megálljak. Mondom: megálljak. És ez okozott némi változást a társas életemben. Salgó Viki, Zsilett magához képest erősen társaságkerülő lett: naplóírós-olvasós, otthon zeneszerzős. És ezt nagy részben az idei különös állapotoknak köszönhetem. A bizonytalanság, amely fogalmat újraértelmezte az idei év, megálljt parancsolt cégeknek, utazásoknak, kapcsolatoknak és nekem is. A megállás időt adott, új szokások és rítusok kialakítására.
Azt kívánom, adjatok magatoknak időt, és feküdjetek be a karácsonyfa alá! Boldog karácsonyt!